Nagyvásárcsarnok (Központi vásárcsarnok)

A Nagyvásárcsarnok  (Központi Vásárcsarnok) volt Budapest első polgármesterének, Kamermayer Károlynak az egyik legnagyobb beruházása. Pecz Samu építész, műegyetemi tanár tervei alapján építése 1894-ben kezdődött meg, de az eredetileg tervezett átadás előtt pár nappal keletkezett tűzvész miatt, csak 1897. február 15-én tartották meg a csarnok megnyitó ünnepségét.

Pecz a 19 méter magas középcsarnokkal rendelkező, 8363 négyzetméter alapterületű épületet kovácsoltvas szerkezettel tervezte, amely áttört, könnyed tartóival, rácspilléreivel egyike a legszebb korai acélszerkezetű térlefedéseknek. Kivitelezője a Schlick gyár volt. A falakat különböző árnyalatú vörös téglaburkolat fedte, a tetőn mázas Zsolnay kerámia cserepek, a homlokzaton is Zsolnay-pirogránit. A belső teret két oldalra osztották, az egyiken a kiskereskedők, a másikon a nagykereskedők kaptak helyet. Az épületet egy - a többi résztől teljesen elzárt - baromfiudvar zárta. A körbe épített galérián élelmiszert tilos volt árusítani, itt ezért kosarakat, papírárukat és ajándéktárgyakat kínáltak a vásárlóknak, ugyanúgy ahogy ma is. Kezdetben vasúti vágány is vezetett a csarnokba, és alagút kötötte össze a dunaparti hajókirakodással.

A II. világháború alatt  romba dőlt a baromficsarnoknak nevezett földszintes épületrész, és súlyosan károsodott a Pipa utcai kereszthajó. A helyreállításnál a pincében tárolt kerámiákat használták fel, de sajnos a renoválás alatt az igényességnél fontosabb volt a gyorsaság. A 60-as években - amikor felépültek az oda nem illő, zárt standok - a csarnok elveszítette régi hangulatát, a vásártérben valóságos bódéváros épült fel. Az épület szerkezete a háborúk alatt teljesen megrongálódott, az életveszélyes csarnokot végül 1991-ben bezárták. Az 1977-ben  műemlékké nyilvánított csarnok renoválása 1994-ben fejeződött be, és Budapest egyik legrangosabb középületévé vált. 1999-ben elnyerte az építészeti szakma legrangosabb nemzetközi elismerését, a FIABCI Prix d'Excellence díját.